Ernie Gilbert:

Anyák napja

Mr. Kobb a fél tucat szegfűt a zölddel és az apró,

fehér virágokkal celofánba csomagolta.

Igazán szép anyák napi csokor lett.

– Ernie, hogy viszed ezt haza? – kérdezte.
– Hát hazaviszem.
– Biciklivel vagy?
Bólintottam.

Kinéztünk a virágüzlet kirakatán, és láttuk, hogy a fák csaknem lehajolnak a járdáig.

Igazán ocsmány szél volt.
Mr. Kobb vastag csomagolópapírba burkolta a virágokat.

– Sok szerencsét, kölyök.
– Köszönöm – mondtam.

A csokrot a kabátom alá tettem, és nyakig felhúztam a dzsekim cipzárját.

A szirmok csiklandozták ugyan a nyakamat és az államat, de attól tartottam, a szél szétcibálná az összes szegfűt, ha a kormányt markoló kezemben szorongatnám a virágokat.

Úgy gondoltam, a mamám sokkal többet érdemel egy halom virág nélküli, csupasz szárnál.
Nos, van egyszerű szél, de van olyan szél is, amelyik felkap és két háztömbbel odébb tesz le.

Aznap ezt a második fajtát osztották be szolgálatba.

Nem volt könnyű vele szemben kerékpározni.

Miközben a pedálokat tekertem, szorítottam a kormányt, a szél olyan erősen fújt az arcomba, hogy szinte alig kaptam levegőt. Valahányszor felnéztem, az volt az érzésem, hogy alig jutottam előre.
Folyt az orrom, nem volt nálam zsebkendő, az ajkam remegett, a fülem megfájdult, a szemem olyan száraz volt, hogy nem tudtam pislogni, minden izmom fájt.
Az autóúton egyre több jármű tűnt fel.

A szél a kerékpárútról kitaszigált az úttestre – bármikor elgázolhatnak! Egy teherautó dudálva kikerült, egy úrvezető átkozódott.
Már sötétedett, mire megközelítettem a mi tömbünket.

Arra gondoltam, a szüleim bizonyára aggódnak, talán elém is jönnek a kisteherautóval, felvesznek, és jó melegben mehetek haza. Minél tovább kerekeztem, arra várva, hogy a sötétből felbukkanjanak az ismerős fényszórók, annál dühösebb lettem.
Ezt az ostoba bicajozást kizárólag a mami kedvéért csinálom. Az a legkevesebb, hogy megmentse az életemet!
Négy háztömbnyire a lakásunktól teljesen kifulladva megálltam, és kivettem a virágokat a kabátom alól.

Szétszórom a csokrot a szélben, mami nem érdemli meg.
A szegfűk állapota azonban lefékezett. Már nem voltak olyan üdék, a kis, fehér virágok is összemorzsolódtak, de a csokor még elég csinosnak tűnt. Annyi meló volt idáig elcipelni, ostobaság lenne elpocsékolni.
A papírral bevont csokor végét a számba kaptam, és nagyon lassan hajtottam, nehogy a szél kárt tegyen a virágokban. Most hátszelet kaptam, villámgyorsan suhantam.

Megpróbáltam fékezni, és bekanyarodtam a felhajtónkra.
A kanyarban a bringa eldőlt, leestem, és legalább egy métert csúsztam előre. A virágok széthullottak, a szirmok úgy szálltak a levegőben, mint a konfetti. Nem törődve horzsolásaimmal, megpróbáltam összeszedni néhány ép szálat, s a maradványokra visszatettem a laza díszítőszalagot.
Mami ijedten szaladt ki elém.

A virágokat a hátam mögé dugtam.
– Jól vagy? – kérdezte az arcomat vizsgálgatva.
– Kitűnően – mondtam a torkomban formálódó gombócon keresztül.
– Biztos? Miért dugdosod a kezedet?
– A kezem is rendben van, látod?

– Feléje nyújtottam a hajdani csokrot, és mielőtt sírni kezdtem,

még el mosolyogtam

– Hoztam neked valamit.
Mami megfogta a csokrot, és olyan hosszan szagolgatta a virágokat, mintha fel akarná szippantani a szegfűket.

Végül lejjebb engedte a kezét, és láttam, hogy ő is sír.
– Nagyon szépek.

Köszönöm.
Akkor jutott csak eszembe, hogy valójában miért is vettem neki virágot.

Nem csupán azért, mert a naptárba be volt jelölve egy bizonyos nap, hanem azért, mert tudtam, hogy szeret.

A virágok elpusztultak,

mami kezében mégis élőnek és gyönyörűnek látszottak.