Alekszandr Blok: Anya és fia

A fiú keresztet vetett,

A fiú messze, messze megy.

Éneke az elhagyott anya

arany örömmel tele:

Dicsőséggel jön, tudom, haza!

Jaj, szívem szakad bele!

Ím, vakító vértben jár fia,

íme, útja éjsötét,

bízza lelkét ég lakóira,

anyaföldre a szívét.

Kakasszó a hajnalt hirdeti,

éáj sötétje futva fut.

Háta mögött már a reggeli

ködök tompa kürtje búg.

Vad mezőkön szélkuszált moha:

kócos fürtök lengenek,

bagolyszemmel leskelnek puha

bárányfelhő-sereget.

ott fiam kék ködbe rejtezik,

hajnalfény-vértet visel,

veri zord táj sűrű erdeit

fényes nyílvesszőivel.

Tisztító szél fúj a mennyei

kékből, égi szél lobog.

A fiú most kardját elveti,

ledobja a sisakot.

Átdöfött melléből vér szakad

és dicséret: Drága táj,

üdvözlégy! Fut már az éjszaka,

rajtad nincs hatalma már!

És ujjong az elhagyott anya

arany örömmel tele:

Jön fiam, jön véresen haza!

Jaj, szívem szakad bele!

anyjához, íme, hazajött,

ott fedje a hazai rög.

(Ford.:Lator László)

Dutka Ákos: A fiunk (1908.)
Mélázó szomorú lesz a fiunk,
De tűzszavú, lázadozó ember;
Boltíves fehér, nagy homlok alatt
Félelmes, babonás, szomorú szemekkel.
Add neki a bízó, büszke erőd,
Harcokra született, fellobogó kedved,
- Az én méla, örök bánatomat,
Szomorúságom a lelkibe ne engedd.
A szeme azért legyen az enyém,
Hogy mindent színes, szent fátyolokba lásson,
Ha megcsúfolják,
ha robotba hajtják,
Akkor is szeressen, higgyen, megbocsásson.
Add neki a pogány szépséged is,
A tűzimádó véred lobogását,
Hadd legyen fegyvere az életre ezer,
Silánynak, szegénynek soha, sose lássák. -

Lutherán István: Levél anyámhoz... (1941.)

Édes szülém, szeretett jó anyám

Lelkem csüngött leveled Minden kis mondatán.
Sajgó betűidtől
Mit szíved könnyezett

Keblemben felocsult a múlt,
S minden emlékezet.
Soraid végén hosszasan tűnődtem
Fájt a távollét, az idő
Mely rohan felettem.

S ha néha-néha meg is pihentet
Egy-egy gondolat,
Koncként dobja az élet
E drámával teleírt almanach.
Bár e talajban már megragadt gyökerem
Lombom árnyékának sátrát
Sokszor csak keresem.
tudod, jó anyám

A lélek úgy elkalandozik,
A hazavágyástól vergődőn
Sem itt, sem ott nem lakik.

Szomorkodom sorsotokon,
Mely oly mostoha,
Hogy a szegény nép élete
Mártírság, golgota.
anyám, itt is árva az árva,
Gonddal kel, s fekszik a szegény
Itt is verejtékkel kerül
Asztalra a kenyér.

Köszönöm anyám,
Hogy írtál mindenről nekem,
Szívem fáj, hogy pusztul
Szegény magyar népem.

Itt is ritkul
Amerika öreg magyarsága,

A fiatalokat meg elnyeli
A nagy népek óceánja.
Körös-körül mindenfelé egy fél világ gyászol,
Teremtés koronája az ember

Hullák között gázol.

S felettetek az orkánnak
Száguld bősz haragja,
De reméljetek anyám, hogy fölvirrad
A magyar föld szent új márciusa.

Arthur Rimbaud: A kenyér-lesők

A téli hóba, téli ködbe,

A széles pincelyukra dőlve
Áll öt gyerek.
Feszült inakkal lesve,

térden
Bámulják, hogy süti a pék benn
A kenyeret...
Erős, fehér, nagyizmú karja
A szőke tésztát megcsavarja
S bedugja jól.
Hallják pattogni a kenyérkét,
Aztán a mosolygós,
kövér pék
Egy dalt dalol.
Mind kuksol ottan,
egy se moccan
És a pirosló lyukra hosszan Néznek kívül.
S ha holmi gazdag dáridóra
A szőke, illatos cipócska
Végre kisül;
S a füstlepett gerenda alján
Dalolni kezd a drága,
halvány Kenyér-darab;
És száll a tűz-ajtón az élet,
Bús, árva lelkük is feléled
A rongy alatt.
Ruhájukat a dér befújta,
De ég szemük és élnek újra,
S csak néznek ők.

Rózsás orruk a rácsra nyomják
S dalolnak, látva ezt a pompát,
Bús fény-lesők.
Imát dalolnak epedezve
S úgy lehajolnak a kemence Szent fényinél,
Hogy szétreped rajtuk a nadrág
S elkapja lengő ingök alját

a téli szél..

József Attila: Ősapám

Fakó köntösben,
hószín ménlován,
álomban, éjjel, itt járt Ősapám,
ruhája egyszerű,

díszt nem visel,
de nagy szemében őserő tüzel.
Dús hosszú fürtje barna,
mint a föld,
vasmarka kérges,
nagy tusákra tört,
süvegje mellett karvalyszárnya száll,
előtte messze száz vitéz halál.
Rézarca, mint a gondos est, nyugodt,
- kacagni tán soha nem is tudott -
nyakán feszülnek holló-vérerek,
tömbmelle vulkán tengerek felett.
Leszáll lovárul - tán Hadúr maga! -
bronzajka mozdul s nem hallik szava,
rám néz, szemembe, kezet fog velem,
bús apa bús fiával, csendesen.