Ma reggel a TV-ben arról volt szó, hogy minden második fiatal kipróbál valamilyen drogot, mire eléri a nagykorúságát. A 16 évesek között minden harmadik, és ami még inkább riasztó, hogy a 11 évesek körében is egyre gyakoribb jelenség.

Jómagam, mint két kislány – 9 és 12 évesek – édesanyja, a drogoktól és annak hatásaitól féltem őket a legjobban. Talán azért mert keveset tudok, és igazából nem is szeretnék sokkal többet tudni erről a témáról. A kapcsolatom a drogokkal előbb véget ért, mint hogy elkezdődött volna. Na nem azért, mert valaha is féltem volna az ismeretlentől, vagy „túl jó” kislánylettem volna. Nem, nem ezért.

Az én meghatározó élményem, egy TV sorozat volt. Bevallom, ez nagyon régen történt. Már nem sok dologra emlékszem a filmből, mintha a Doszpod Péter készítette volna, és néhány rész azt mutatta be, hogy egy fiatal fiú hogyan lesz a kábítószer rabja, milyen kálváriát kell megjárnia, és nem utolsósorban, hogy a barátnője segítségével milyen kínok árán tudott megszabadulni a függőségtől. A történetből többre nem emlékszem, de az élményre máig is tisztán. Akkor ott, amikor az elvonási tünetek jelentkeztek, amikor merő fájdalom volt az a fiú, amikor megjárta poklot és a kínok kínját élte át, akkor megértettem, hogy bármennyire is erős, elszánt, tudatos vagyok, a kábítószer sokkal hatalmasabb erő annál, hogy pillanatnyi, és igen kétes értékű örömökért érdemes lenne vele megmérkőzni. A legjobb amit tehetek, ha a lehető legnagyobb ívben ELKERÜLÖM!

Tudom, hogy ha ezt a filmet megmutathatnám a lányaimnak is, igen nagy lépést tennénk a megelőzés érdekében. Ezek szerint itt az ideje, hogy komolyabban kezdjek el kutatni a film iránt. Remélem nem ment tönkre az évek során, és valahol van még egy használható példány.

Kérem, aki olvassa ezeket a sorokat, és egy kis felelősséget is érez a felnövekvő generációért, az segítsen a kutatásban. Legyen gyermekeinknek szebb jövője.

Tényleg ez volt a legmeghatározóbb élményem a tiltott szerekkel kapcsolatban, de korántsem ért itt véget a sor. Még egy valakit kell megemlítenem, Dr. Faragó Sándort, aki a ping-pong doki néven elhíresült gyermekpszichiátert és –szakorvost rejti magában. Ő volt az, aki a 80-as években éjszakai ping-pongozásra invitálta a csellengő gyerekeket. Annakidején, fiatal felnőttként akkora hatással volt rám az Ő alakja, hogy éreztem, itt a megoldás másik kulcsa. Ez az igazi megelőzés. Az aktív figyelem, az értelmesen eltöltött idő. Minek a drog, ha valódi örömöket is kaphat az ember. Ha egy izgalmas meccs alatt minden gond és probléma eltörpül. Minek a kábult tudat, ha szerető, értő, és aktív fülek hallgatják panaszos szavaim.

Félreértés ne essék, nem akarom én magamat Ő hozzá mérni, de akkor tudtam, hogy ez az az út, amit én is járni szeretnék. Sok-sok kitérővel ugyan, de végre megtaláltam mi az amivel én is hozzájárulhatok a drog prevencióhoz. Arra bíztatlak, látogass meg az oldalamon, mert ez csak az egyik előnye annak, amit a mai, kisgyerekes családok számára kínálok, de a többiről, majd legközelebb.

Most csak annyit tennék még hozzá, hogy a világon nincs annyi rendőr, orvos, családsegítő, és ki tudja még milyen szakember, akik felérnének a szerető család erejével.

Teszem hozzá, a ma reggeli riportoknak is az volt a tanulsága, hogy a mai gyerekek nem töltenek elég időt a szüleikkel. Persze nem akármilyen időről van szó, hanem valódi, élményekkel teli, értő, odafigyelő, minőségi időről. Amikor nem csak egy helyen, hanem együtt is van a család.

A riportban meséltek egy felmérésről, amiből az derült ki, hogy az adott osztályból csak 6 gyerek tudott olyan fotót bemutatni, ahol a család együtt volt az elmúlt év során. Megdöbbentő.

Neked van ilyen fotód?