Megdöbbentő, hogy milyen tüdeje lehetett, hogy még 80 év felett is így tudott énekelni! Odafönt most biztosan zeng az ég!

  Halotti beszédLátjátok feleim, egyszerre meghaltés itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.De nincs már.Akár a föld.Jaj, összedőlta kincstár. Okuljatok mindannyian e példán.Ilyen az ember. Egyedüli példány.Nem élt belőle több és most sem él,s mint fán se nő egyforma két levél,a nagy időn se lesz hozzá hasonló. Nézzétek e főt, ez összeomló,kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,mely a kimondhatatlan ködbe vészkővé meredve,mint egy ereklye,s rá ékírással van karcolva ritka,egyetlen életének ősi titka. Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.Mindenki tudta és hirdette: ő volt.Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,s szólt, ajka melyet mostan lepecsételta csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,mint vízbe süllyedt templomok harangjaa mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",vagy bort ivott és boldogan meredt akezében égő, olcsó cigarettafüstjére, és futott, telefonált,és szőtte álmát, mint színes fonált:a homlokán feltündökölt a jegy,hogy milliók közt az egyetlenegy. Keresheted őt, nem leled, hiába,se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,a múltba sem és a gazdag jövőbenakárki megszülethet már, csak ő nem.Többé sohanem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.Szegény a forgandó tündér szerencse,hogy e csodát újólag megteremtse. Édes barátaim, olyan ez éppen,mint az az ember ottan a mesében.Az élet egyszer csak őrája gondolt,mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,mint önmagának dermedt-néma szobra.Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.(Kosztolányi)